Steve Carell új HBO-sorozata első ránézésre könnyed egyetemi komédia, de a Rooster valójában a válásról, elengedésről és a szülői szeretet problémás működéséről szól. Nagyon szerethető formában.

A Képernyőidő tényleg ingyenes, de nem ingyen készül. Segítsd munkánkat egy tetszőleges adománnyal, hogy minél több tartalom születhessen.
A tárgy mezőbe írd be, hogy adomány. Köszönjük segítséged, igyekszünk megszolgálni.
Te tudod, mikor nő fel a gyereked? Nem akkor, amikor elmegy otthonról, hanem akkor, amikor bajban van, és már nem te vagy az első, akinek szól. Segíteni akarsz, jó szándékkal, de valahogy mégis útban vagy. És azt észreveszed, amikor te nem tudod elengedni, hogy megmentő legyél? Mikortól válik a szülői szeretet irányításmániává, és hogyan örökítjük így tovább saját félelmeinket, problémáinkat? A Rooster azért csodálatos sorozat, mert pont ezeket a kérdéseket feszegeti, de nem túlerőltetve. Egyszerre dráma és szerethető fejlődéstörténet több generáció kapcsolódását és különbségeit is megmutatva, végtelenül szerethető humorral és karakterépítéssel.
Egy híres amerikai forgatókönyvíróról van szó, de ha a neve nem mond semmit, talán ismered a sorozatait, és ezzel már a Rooster hangulatát is könnyebb belőni. A Ted Lasso – amelyért három Emmy-díjat kapott – az ő gyereke. A Direkt terápia (Shrinking) szintén a nevéhez fűződik. Ha valaha nézted a Született szingliket vagy a Dokik című sorozatot, ott is megtalálod a feliratban a nevét. Lawrence garancia valamire, ami ma ritka a streamingpiacon: szerethető, érett karakterábrázolással alkotott sorozatokat készít. Nincs hiány humorból, de sokkal többet ad, mint a klasszikus szituációs komédiák (ismertebb nevükön sitcomok).
Az pedig már csak külön érdekesség, hogy Lawrence láthatóan nagyon rá van csavarodva arra a témára, mennyire fontos segítséget kérni és elfogadni, ha szeretnénk mi is jól segíteni másoknak körülöttünk. Ez a gondolat visszaköszön a Ted Lasso és a Direkt terápia világában is, de itt is tetten érhető, csak egy apa-lánya kapcsolat viszontagságain keresztül.
Greg Russo (Steve Carell) sikeres regényíró, de a „Rooster" nevű hőséről szóló bestseller-sorozata messze áll attól az élettől, amelyet ő maga él. Elvált, Floridában húzza meg magát, és az önbizalom, amely regényeiben a hős alapeleme, benne nyomokban sincs meg. Aztán kiderül, hogy lánya, Katie – aki művészettörténet-professzorként dolgozik a kis New England-i Ludlow College-ban – élete éppen szétesik. Házassági válság, munkahelyi feszültség, családi sérelmek és félrecsúszott döntések határozzák meg a mindennapjait, amin eleinte nem sokat segít, hogy az aggódó apa még ideiglenes tanári állást is vállal, hogy a közelében lehessen és segítsen talpra állni.
A Rooster nem klasszikus családi sorozat, hanem minden elemében felnőtt dramedy, amelyben a poénok mögött nagyon is ismerős családi helyzetek vannak. A szülő még mindig védené a gyerekét. A gyerek közben már nem gyerek. A munkahelyi és magánéleti határok összemosódnak és közben mi magunk is észrevesszük, mennyire meghatározzák mindennapi viselkedésünket, döntéseinket a családi minták.
A Rooster az HBO egyik legnagyobb sikersorozata lett 2026-ban, nem véletlen, hogy már be is rendelték a második évadot. De miért működik a fiataloknál is a varázs? Egyrészt ott a Steve Carell-effektus, mivel az Office még mindig a Z generáció egyik alapsorozata maradt streamingen, a neve sok nézőt megmozgat.
De ennél talán sokkal fontosabb az, amit a nézőnek nyújt. Lawrence életművének egyik csodája, hogy nem akar tökéletes karakterekkel bajlódni, és nem az irónia, vagy a cinizmus segítségével takarják az emberek sebezhetőségüket. Ez pedig működik, mintha a közösségi média művi hatásai mellett egyre nagyobb igény lenne az őszinte, esetlen, önreflexív szerepmodellekre, az egymás iránti tisztelet és elfogadás újratanulására. Mindemellett ügyesen és nem túldramatizáltan jelenik meg a szülő-gyerek dinamika, ahol a szülő segíteni akar, de közben inkább cikivé válik - ez tizenéveseknek ismerős érzés lehet. Itt viszont megismerhetjük a szülői oldal nehézségeit is, anélkül, hogy bárki felett ítélkezne a széria.
A Rooster nem reklámfilm a felsőoktatásról, inkább egy kicsit rendetlen, furcsa, néha akár nevetséges közegként mutatja meg az egyetemet, de nyilván fiatalabbak számára ez is nagyon érdekes téma lehet. Még akkor is, ha mi csak álmodunk olyan egyetemi közegről, ami ott természetes. A lényeg inkább az, hogy szájbarágás nélkül mutatja meg a sorozat, miért jó a tanulás, miért fontos közösségbe járni és tartozni. Odaszúr néha a generációs különbségeknek, az eltörlés kultúrájának, a hétköznapi szexizmus és rasszizmus kérdésének, de mindezt szinte olyan bájosan, hogy csak az tud megsértődni bármin is, akinek ez életcél. A másik erős kapcsolódási pont a közösségi megítélés kérdése. A sorozatban fontos szerepe van annak, hogy mit mondanak mások, hogyan lehet valakiből pillanatok alatt pletyka, és mennyire nehéz visszaszerezni az irányítást egy saját történet fölött. Persze nem lehetetlen.
A magyar HBO Max oldalán 16-os korhatárbesorolást találtunk, és ez szülői szempontból jó kiindulópont. A Rooster nem durva, vagy erőszakos, de a nyelvezete és témái felnőtt közegben mozognak, vannak benne szexuális poénok, szó esik hűtlenségről, válásról, munkahelyi határhelyzetekről is. Nincs benne direkt meztelenség, de nem kerüli az intim témákat, van benne alkohol- és drogfogyasztás, de semmi olyan, ami egyébként súlyosabb kategóriába sorolná.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy amiről szól, arról tudunk-e beszélni egymással otthon is.
A Rooster az idei év egyik legjobb vígjáték-sorozata, amely ugyan könnyedén, de komolyan veszi az embereket és az érzéseiket. Inkább neked, a szülőnek lehet érdekes elsősorban, de szerintünk családi élményként is megállja a helyét, tele van olyan témával és helyzettel, amihez lehet kapcsolódni, és amin könnyű nevetni, meghatódni.
A Rooster nem olyan sorozat, amelyet feltétlenül együtt kell nézni a gyerekkel, de ha egy nagyobb kamasz érdeklődik iránta, adhat nagyon jó témákat beszélgetéshez.