A nyolcvanas évek ikonikus akciófigurái, He-Man és harcostársai élőszereplős formában tértek vissza a képernyőkre. A már a Prime Videón is streamelhető Az univerzum védelmezői, de mit ad ez egy mai gyereknek?

A Képernyőidő tényleg ingyenes, de nem ingyen készül. Segítsd munkánkat egy tetszőleges adománnyal, hogy minél több tartalom születhessen.
A tárgy mezőbe írd be, hogy adomány. Köszönjük segítséged, igyekszünk megszolgálni.
He-Man nevének kuncogás nélküli kimondásához kétségtelenül kell némi önfegyelem, ha valaki nem a nyolcvanas években találkozott vele először. Adott egy alig felöltözött, emberfeletti izmokkal rendelkező férfi, aki egy kardot az ég felé emelve átváltozik az univerzum legerősebb harcosává, fő ellenfele pedig egy Skeletor nevű koponyaarcú varázsló. Hogyan lehet ebből bármi értelmeset kihozni?
A Masters of the Universe 1982-ben akciófigura-kollekcióként került a boltokba, a rajzfilmsorozat pedig csupán egy évvel később kezdte el felépíteni köré a történetet. A figuráknak már a játékbolt polcán el kellett mondaniuk magukról, kik is ők valójában – ezért kaptak feltűnő külsőt, egyetlen könnyen érthető képességet és beszédes nevet. Az új film pontosan érti, hogy ezt a világot nem lehet komoly arccal, realista fantasyvé alakítani. Ehelyett megkeresi azt a nézőpontot, ahonnan a harsány páncélok, az ostoba nevek, a lézerfegyverek és a mágikus kardok ismét teljesen természetesnek tűnhetnek: egy gyerek szemét.
A történet egy képzeletbeli világban, Eternián játszódik, ahol a mágia és a fejlett technológia kéz a kézben jár. Királyok élnek kővárakban, de a katonáik már lézerfegyvereket használnak. Varázslók, robotok, repülő járművek, beszélő tigrisek és karddal küzdő harcosok férnek meg ugyanabban a világban. Eternia kevésbé hasonlít amolyan klasszikus, szabályosan kidolgozott fantasybirodalomra, sokkal inkább egy hatalmas közös játéktér – ahol a gyereknek nem kell kényszerűen választania a lovag, az űrhajó és a szörnyfigura között.
Itt él Adam herceg, aki gyerekként nem felel meg annak a harcosideálnak, amelyet Eternia és különösen az apja vár tőle. Gyengébb a társainál, rosszul teljesít a kiképzésen, és úgy érzi, csalódást okoz leendő királyként. A gonosz Skeletor támadásakor az Erő Kardjával együtt a Földre menekítik, miközben Eternia elbukik, a családjától és addigi életétől pedig elszakad. Tizenöt évvel később Adam egy vállalat humánerőforrás-osztályán dolgozik a bolygónkon. Nem az erejével érvényesül: meghallgatja az embereket, közvetít közöttük, és beszélgetéssel próbálja rendezni a konfliktusokat. Közben megszállottan keresi a kardot és az elveszített otthonát, szinte holdkóros különcként mozog itt.
Aztán amikor végre sikerül Eternia világába utat találni, Adamnek nemcsak Skeletor uralmával kell szembenéznie. Találkozik az apai elvárásokkal, a gyerekkori kisebbrendűségi érzésével és azokkal a hősökkel is, akiket emlékeiben egyszerű, legyőzhetetlen figurákká változtatott. A film legérdekesebb konfliktusa ebből születik: Adam érzékenyebb és együttműködőbb férfivá vált annál, akit apja nevelni akart, He-Manként mégis egy eltúlzott testi erőre épülő férfiideált kell megtestesítenie.
A történet azt vizsgálja, összeegyeztethető-e a békés problémamegoldás a harcos szerepével, de erre végül jóval egyszerűbb választ ad, mint amit a felvetés megérdemelne.
Adam gyerekként nem ismerte apja harcosainak valódi nevét. Rajzokat készített róluk, és a legszembetűnőbb tulajdonságuk alapján aggatott rájuk neveket. Aki fejjel rohant az ellenfélnek, Ram-Man lett. A fémöklű harcos a Fisto nevet kapta. A mechanikusan meghosszabbítható nyakú férfi Mekaneckként maradt meg az emlékeiben, a fémből készült állkapcsú ellenség pedig Trap-Jaw lett. Mindegyik végtelenül primitív, leíró név, a film készítői remekül oldották meg, hogyan magyarázható ez meg annak, aki nem volt ott a nyolcvanas években, hogy komolyan tudja venni ezt a tesztoszteron-rémálmot.
Ebben a poénban több szeretet és önismeret rejtőzik, mint a film legtöbb grandiózus nagybeszédében. Az alkotók nem próbálják a szőnyeg alá söpörni a nyolcvanas évek gagyiját, hanem történetet adnak neki. A nevek azért hangzanak úgy, mintha egy gyerek találta volna ki őket, mert ebben a változatban valóban egy gyerek találta ki őket. Ez a zseniális húzás a franchise valós eredetét is elegánsan beleírja a filmbe. A régi figurák egyetlen mozdulatra, fegyverre vagy látványos testrészre épültek, játék közben ugyanis ennyi éppen elég volt a személyiségükhöz, a többit a gyermeki fantázia adta hozzá. Az új film a fiatal Adam képzelőerejévé alakítja ezt az egyszerűséget, így a régi rajongóknak sem kell pironkodva mentegetőzniük, miért is imádták a fémöklű vagy rugós nyakú műanyag harcosokat.
Adam gyerekkori barátját, Teelát „Harcos Istennőnek” nevezte el. Ebben egyszerre van jelen a gyermeki csodálat és az első szerelem idealizáló túlzása. Saját magának pedig végül a He-Man nevet választja: ez egy megszégyenített, túl gyengének tartott kisfiú legtömörebb fantáziája arról, milyen lehet a lehető legférfiasabb és legerősebb emberré válni.
És itt lehetne valami remek fordulata is a filmnek, ami megmutatja, hogy többek vagyunk a gyermekded jelzőknél. Csak éppen ez a fordulat elmarad.
A felnövés lényege, hogy a külsőségek mögött meglássuk a teljes, komplex embert. Adam visszatérése ezért szólhatna arról, hogy a gyerekkori rajzokból ismert hősök valójában mélyen sérült, hibázó, egymással is konfliktusban álló személyiségek. Ez sajnos nem megy, a film belebukik abba, hogy a mai kor értékeit megpróbálja vegyíteni a 80-as évek (cinikusan anti-wokenak is nevezhető) mentalitásával. Végső soron nem üzen senkinek semmit, csak kapargatjuk a felszínt, mintha lenne valami tanulság is. A film megelégszik azzal, hogy a nevek viccesek, a rajongók boldogan ismerik fel őket, a szereplők pedig már indulhatnak is a következő látványos akciójelenet felé.
Adam gyerekkori traumájának fontos eleme az apai elvárás a férfikép kapcsán, aminek nem tudott megfelelni. A király kíméletlen harcost akar nevelni a fiából, Adam viszont sokkal érzékenyebb, bizonytalanabb és fizikailag is gyengébb annál, amit Eternia szigorú férfiideálja megkövetel. A Földön azonban elsajátít egy teljesen más eszköztárat: megtanul kérdezni, figyelni, közvetíteni és együttműködni. Ez egyébként fontos eleme lehetne a történetnek, ha valaki meg is írta volna rendesen. De így Adam őszinte együttérzése rendszeresen olcsó poénok tárgya lesz, a döntő pillanatokban pedig a film mindig engedelmesen visszatér a kardhoz, az ökölhöz és a nyers, emberfeletti testi erőhöz.
Adam remek kommunikációs képességei az ellenállás összekovácsolásánál ugyan hasznosnak bizonyulnak, mégsem kapunk egyetlen olyan meghatározó szituációt sem, amelyet kizárólag empátiával vagy bizalommal lehetne megoldani. A film verbálisan elmondja, hogy az erő nem csak az izmokban rejlik, majd a legfontosabb győzelmeit egy gigantikusra növesztett férfitesthez és egy mágikus fegyverhez köti. Remek üzenet a fiataloknak.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a főszereplőt alakító Nicholas Galitzine hónapokon át kőkeményen alakította át magát a szerep kedvéért. A színész a folyamatot rendkívül nehéznek nevezte, nyíltan beszélt a kialakult testképzavaráról, és hangsúlyozta, hogy ezt az extrém fizikumot esze ágában sincs fenntartani. A vásznon látható He-Man tehát még az őt alakító színész számára sem hétköznapi, vagy hosszú távon egészségesen élhető állapot.
Egy kamasz néző könnyen csak a csillogó végeredményt látja: a széles vállat, a hatalmas kart és a tökéletesen kidolgozott felsőtestet. A háttér ismerete azonban segít különválasztani a szerephez mesterségesen létrehozott látványt az egészséges emberi normától. He-Man teste nem egy átlagos férfi alapállapota, hanem egy sok pénzből, hónapokig épített jelmez – még akkor is, ha történetesen valódi húsból és izomból készült. Kár, hogy erről nem sikerült értelmesebben szólni a filmben, mert így eleve felesleges volt feldobni a férfiszerep és énkép kérdéseit, maradhattunk volna a klasszikus sztereotípiáknál.
Egyáltalán nem. A történet világosan elmagyarázza Eternia alapjait, az Erő Kardjának jelentőségét, Adam származását és Skeletor sötét céljait. A klasszikus rajzfilmsorozat, a képregények vagy az 1987-es élőszereplős film ismerete csupán apró pluszt ad: a szereplők és az elrejtett utalások ismerősebbek lesznek, de a cselekmény élvezetéhez és megértéséhez egyik sem elengedhetetlen.
A nosztalgiafaktor elsősorban azoknak a szülőknek szól, akik maguk is He-Man-figurákkal játszottak, vagy a régi sorozatot nézték a tévében. A gyerekek számára Adam története egy teljesen önálló, kerek eredettörténetként is működik. Sőt, kiváló lehetőséget ad arra is, hogy szülőként összehasonlítsuk: milyen hőstípus volt a menő a nyolcvanas években, és milyen új tulajdonságokkal próbálja ugyanazt a figurát szerethetővé és elfogadhatóvá tenni egy 2026-os hollywoodi produkció.
A film hivatalos magyar korhatár-besorolása 12-es karikát biggyesztett a képernyőre. A harsány, színes látványvilág és a játékfigurás alapok miatt könnyen vonzhatja a jóval fiatalabb közönséget is, de a film erőszakossága jóval keményebb a régi rajzfilmsorozaténál.
A harcok intenzívek, véresek, gyakran látható csonkolás vagy brutális erőszak. Több szereplő is meghal, és a film ezeket a veszteségeket nem mindig kezeli finomított, rajzfilmszerű módon. Ezen túl Skeletor rémisztő koponyaarca, a szörnyetegek, a fogság témája, a szülőktől való traumatikus elszakadás és Eternia lerohanása érzékenyebb gyerekek számára önmagukban is felkavarók lehetnek. Egy fontos karakter halála, az alkoholizmus megjelenítése és a hősök reménytelennek tűnő helyzete érzelmileg is jóval nehezebbé teszi a befogadást.
Egy modern akciófilmekhez edződött tizenkét éves számára simán működhet a dolog (különösen egy közös, otthoni mozizás keretében), de a vérre, a csonkolásra, a szülők elvesztésére vagy a rémisztő, koponyaarcú lényekre érzékenyebb gyerekeknek még 12 évesen is túl sok lehet. Mindemellett a maga 143 percével egyébként is hosszú menet, nem minden gyerek fogja bírni.
Az univerzum védelmezői látványos, pörgős és a maga módján szeretetteljes kísérlet egy olyan hős feltámasztására, aki szó szerint végtelenül sablonos játékfigurának született. Nem szégyelli a harsány színeket, a lehetetlen, buta neveket és a gyerekszobából megörökölt logikát. Ez a remek ötlet azonban egy sokkal, de sokkal jobb film szilárd alapja is lehetett volna. Egy olyan felnőttebb történeté, amelyben Adam ráébred: a gyerekkori hősei jóval többek puszta képességeiknél, ő maga pedig sokkal több annál a mérgező férfiideálnál, amelyet megszégyenített kisfiúként elképzelt magának. A film felmutatja ugyan ezt az izgalmas lehetőséget, de nem ad rá választ, nem bont ki semmit, kimerül a klisékben, mintha a felszínesség lenne a megoldás a világ komplex problémáira és a velünk hordozott traumákra. Így marad egy látványos kalandfilm, amely képes idézőjelbe tenni saját magát, de mind humora, mind a megoldásai megmaradnak annak a 10 éves gyereknek a szintjén, aki Férfi-Embernek nevezi magát a képzeletében kardot lóbálva.