Ebben a horrorjátékban a lélegzetünk is elárulhat minket, ami izgalmas ötlet. A Fire and Ashes viszont nemcsak tartalmában túl sötét a gyerekeknek, a kivitelezése is messze elmarad attól, amit ígér.

A Képernyőidő ingyenes, de nem ingyen készül. Segítsd munkánkat egy tetszőleges adománnyal, hogy minél több tartalom születhessen.
A tárgy mezőbe írd be, hogy adomány. Köszönjük segítséged, igyekszünk megszolgálni.
1977-et írunk. Henry Gray egy elmegyógyintézetben tér magához, egy vérrel teli kádban, és hamar kiderül, hogy a vér nem az övé. A Fire and Ashes ezzel a jelenettel indít, és utána sem lassít: a kórház folyosóin veszélyes alakok, valós és láthatatlan veszélyek várnak rá, miközben sosem tudhatja biztosan, mi a valóság abból, amit lát.
A játékot egy kis örmény független stúdió, az ASDstudio készítette, és valójában korábbi horrorjátékuk, a Burn Me Alive folytatása. Henry ott özvegyként szerepelt, aki egy tűzvészben vesztette el a feleségét és a fiát. Aligha véletlen tehát a cím: a Fire and Ashes (tűz és hamu) arról szól, mi marad egy emberből egy ilyen tragédia után. Ebből az is világos, hogy pszichológiai horrorról van szó, és szülőként legalább annyira fontos, mint a véres és félelmetes környezet.
Pszichológiai horror: A horror olyan ága, amely a szörnyek helyett vagy mellett a bizonytalanságra épít. A főhős gyakran a saját emlékeiben és érzékeiben sem bízhat, a játékos pedig sokáig nem tudja, mi a valóság és mi a hallucináció. Visszatérő témái a gyász, a bűntudat, a trauma és a lelki összeomlás, ezért nyomasztó hatása akkor is megmaradhat, amikor éppen semmi nem ugrik elő. A műfaj egyik legismertebb videójátékos képviselője a Silent Hill-sorozat.
A legtöbb horrorjáték arra épít, hogy figyeljük, mi történik a képernyőn. A Fire and Ashes azt is elvárja, hogy figyeljünk magunkra. A készítők szerint a játék a mikrofonon keresztül felismeri a viselkedésünket: ha visszatartjuk a levegőt, nem vesznek észre, egy sikollyal elterelhetjük az üldözőt vagy időt nyerhetünk a menekülésre, a hangos beszólásokkal pedig rést nyithatunk az ellenfél védelmén. PC-n fejhallgató-mikrofonnal, PlayStation 5-ön akár a kontroller beépített mikrofonjával is működik, de nem kötelező, a játék mikrofon nélkül is végigjátszható.
Papíron ez a horror egyik legtermészetesebb ötlete, hiszen aki ijedtében visszafojtja a lélegzetét a kanapén, annak most ez a reflex a túlélés eszköze lesz. Nem is új: az Alien: Isolation konzolos változatában már 2014-ben meghallhatott minket a földönkívüli a PlayStation Camera vagy a Kinect mikrofonján keresztül (és a most készülő folytatásban is lesz ilyen funkció), a 2024-es A Quiet Place: The Road Ahead című horror-adaptáció pedig ugyanígy figyelt a játékos zajaira.
A Fire and Ashes ezeknél többet akar, itt a hangunkkal támadni is lehet. A gyakorlatban viszont a mechanika jóval kevesebbet ad hozzá, mint amennyit ígér. Az ellenfelek sokszor akkor sem reagálnak, amikor hangosak vagyunk, a rendszer következetlenül működik, és alig akad olyan helyzet, ahol tényleg ezen múlik a továbbjutás. A sikoltást egy gombnyomás is kiváltja, így a mikrofon inkább kuriózum marad, mint a játék lelke.
Szülői szemmel van egy kevésbé nyilvánvaló hatása is. Ha a játék a saját lélegzetünkre figyel, az élmény testközelibb lesz, a félelem pedig erősebb. Egy felnőtt horrorrajongónak éppen ez a vonzereje, egy fiatalabb vagy érzékenyebb játékost viszont könnyebben átbillenthet azon a határon, ameddig a borzongás még szórakoztató.
A Fire and Ashes belső nézetes túlélőhorror: felfedezünk, fejtörőket oldunk meg, és sokat harcolunk, többnyire közelharcban, rögtönzött fegyverekkel, később lőfegyverrel is. Az első benyomás kifejezetten jó. A lepusztult kórház nyomasztó, a hangeffektek ijesztőek, és akad néhány valóban hatásos ijesztgetés. De sajnos minél tovább játszunk, annál jobban látszik a szűkös költségvetés. A harc nehézkes és pontatlan, az ellenfelek pedig nem túl okosak: egyes őrök hátrafelé sétálva járőröznek, mások csak megindulnak felénk, függetlenül attól, merre néznek. Gyakoriak a technikai hibák is, akadoznak az animációk, a feliratok késve vagy egyáltalán nem jelennek meg, közelről elnagyoltak a textúrák, kifejezéstelenek az arcok.
A történet lehetne a játék legerősebb rétege, hiszen a gyászról és a traumáról szól, csakhogy töredékesen adagolja magát, és nagyrészt csak a legvégén áll össze a mondanivaló. Mire értelmet nyerne, már vége is: a Fire and Ashes akár 2-3 óra alatt végigjátszható. A Steamen mégis 15 eurót, nagyjából 5500 forintot kérnek érte, ami ennyi tartalomért és ilyen kidolgozottságért soknak tűnhet.
A Fire and Ashes gyengeségei ellenére érdemes kimondani: a horror mint műfaj nem szükségszerűen káros. A félelemmel játszunk a kukucsjátéktól a tábortűz melletti rémtörténetekig, a videójátékokról pedig amúgy is hajlamosak vagyunk leegyszerűsítő ítéleteket hozni.
A dániai Aarhusi Egyetem Recreational Fear Lab nevű kutatócsoportja éppen azt vizsgálja, miért keressük önként azt, amitől félünk. A kutatók egy horrorház látogatóira pulzusmérőt adtak, és azt találták, hogy a félelemnek van ideális adagja: ha túl kevés, unalmas, ha túl sok, kellemetlen, a legjobban a kettő közötti sávban szórakozunk. A szakértők szerint a horrorkedvelők jobban kezelik a stresszt, mert gyakorlatot szereztek a saját félelmük szabályozásában.
Az ideális sáv ugyanakkor mindenkinél máshol van, és egy gyereknél jóval lejjebb, mint egy felnőttnél. Egy 2009-es kutatásban az egyetemisták túlnyomó többsége fel tudott idézni egy gyerek- vagy kamaszkorában látott ijesztő filmet vagy műsort, amely tartósan hatott rá, és nagyjából minden negyedik fiatal még évekkel később is érezte a nyomát. Szülőként két megállapításuk különösen érdekes: tovább tartott a hatás azoknál, akik nem maguk választották a műsort, hanem valaki más kedvéért nézték, és az sem védett meg sokat, ha valaki egyébként kedvelte az izgalmas műfajokat.
Tehát számít, hogy ki választja a félelem hajszolását, milyen mértékben, hány évesen és kivel közösen. A borzongás akkor lehet jó élmény, ha a gyerek maga is nyitott rá, de bármikor abbahagyhatja, és van kivel megbeszélnie, amit látott. A szülői felügyelet és döntés itt kiemelten fontos, nem minden horror lesz káros, de ha kifejezetten a Fire and Ashesról akarunk véleményt alkotni, akkor van segítségünk.
A Fire and Ashes nem meglepő módon PEGI 18-as besorolást kapott, szélsőséges erőszak és trágár nyelvezet is megjelenik az indokok között. De van itt még brutális, testi sérüléseket mutató erőszak, nemi erőszakra és gyermekek megölésére tett utalások, meztelenség és szexuális jelenetek, önsértésként is értelmezhető pillanatok, valamint gyász, megszállottság és hallucinációk. Ehhez jönnek a félelmetes helyszínek és ellenfelek: a kórház után temető, egy kannibál ebédlője és egy kegyetlen laboratórium vár ránk, ahol embereken végzett kísérletek áldozataival is találkozunk. Mindez nem egy-egy kirívó jelenet, hanem az egész élmény alaphangulata, ezért kizárólag felnőtteknek való, 18 év alatt semmiképp nem ajánljuk. Ráadásul egy felnőtt horrorrajongónak is nehéz jó szívvel ajánlani, mert ugyanezt az élményt jóval igényesebb játékok is megadják.
Az online veszélyek miatt legalább nem kell aggódni: a játék egyjátékos, internetkapcsolat nélkül is játszható, és a besorolás játékon belüli vásárlást sem jelez. Magyar nyelv viszont nincs, a szinkron angol vagy orosz, a felirat pedig csak idegen nyelveken érhető el, ami a cetlikre és feljegyzésekre épülő nyomozásnál komoly akadály lehet.
A Fire and Ashes egy jó ötletre épül, amelyet nem tud megugrani kivitelezésben. A hangunkra figyelő túlélés valóban új színt hozhatna a horrorba, a kórház hangulata és a hangeffektek is adnak néhány erős pillanatot, de az esetlen harc, a kiszámíthatatlanul viselkedő ellenfelek, a technikai hibák és a túl rövid, nehezen építkező történet miatt az egész inkább félkész kísérletnek hat, mint kiforrott játéknak. Szülői szemmel a mérleg egyértelmű. A tartalom felnőtteknek szól, a minőség pedig még a felnőtt horrorrajongóknak sem indokolja, hogy ezt válasszák a műfaj jobb darabjai helyett.
Platform: PC, PlayStation 5, Xbox Series X|S