Pluribus - kritika szülői szemmel a kedvesség és szeretet diktatúrájáról

2026.01.04. 19:09 Képernyőidő

A Pluribus nem gyerekeknek szól, mégis nagyon pontosan ráérez arra a családi dilemmára, amely a digitális korszakban mindennapos: mit adunk fel az önállóságból a kényelemért és miért hamisak azok a kapcsolatok, ahol az egyén teljesen eltűnik?

Pluribus - kritika szülői szemmel a kedvesség és szeretet diktatúrájáról

Nincs most elég időd?

Az AppleTV kínálatában elérhető Pluribus egy lassú, de erős kérdésekkel dolgozó sci-fi sorozat, amely a konfliktusmentes világ árát, az identitás és a döntés elvesztését helyezi középpontba. Sok szempontból remekmű, amelyet nagyon érdemes megnézni.
Szülői szemmel nem a cselekmény a lényeg, hanem az, hogyan beszélgethetünk kamaszokkal a rendszerekhez való alkalmazkodásról, az önálló gondolkodásról és a mesterséges intelligencia tökéletességének formáló hatásáról.
Korhatár és hangulat alapján inkább nagyobb kamaszoknak vagy felnőtteknek való, mert a témája nyomasztó, és a tempója türelmet kér.
A cikkben rövid, egyértelmű értékelést adunk, és kapaszkodókat ahhoz is, mit érdemes otthon megbeszélni, ha a sorozat elindította a kérdéseket, valamint további műveket is ajánlunk a témában.

Hirdetés

A Vince Gilligan írói nevéhez kötődő sorozatok nem véletlenül lettek médiatörténelmi klasszikusok, nem csak a hangulat, hanem a mondanivaló is mindig kiemelkedett az átlagos sorozatok világából. A Breaking Bad és a Better Call Saul azt mutatta meg, hogyan torzul el az ember, ha hatalomhoz jut és nincs kontroll.

A Pluribus ebből a szempontból logikus „folytatás”, bár a helyszínen kívül semmi nem köti össze a korábbi szériákkal. Ez a sci-fi műként is értelmezhető dráma arról mesél (többek közt), hogy a túlzott kontroll, az egyéniség elvesztése még a legideálisabb állapotok mellett sem ideális az emberi psziché számára.

Mindenki egy, csak te nem

A sorozat alaptétele egyszerű, de nyugtalanító: egy földönkívüli erő behatása miatt az emberiség túlnyomó része egyik pillanatról a másikra elveszíti önálló tudatát, és egy mindenkit egyformán irányító, udvarias, békés entitás, kollektív tudat része lesz, amelyet csak a szeretet vezérel és nem bírja az ezzel ellentétes érzelmeket. A testek megmaradnak, az arcok ismerősek, a beszéd kifogástalan, mégis eltűnik valami nehezen megfogható, de alapvetően emberi.

Nincs többé erőszak, nincs hazugság, nincs szenvedés, a világ szinte minden szempontból megmenekült, hiszen az eddigi emberiség zsigeri ösztöne, hogy a vesztébe rohan, látjuk ezt mai világunkban is. A szinte paradicsomi utópia ára azonban magas: megszűnik a döntés lehetősége. Nem kell választani, mert a rendszer mindig tudja, mi az „optimális”, és ettől a ponttól kezdve a szabadság már nem jog, hanem zavaró tényező.

Ugyanakkor az ártani és hazudni nem tudó létforma ugyanolyan ellentmondásos és életképtelen sok szempontból, mint az emberi.

A főszereplő Carol (Rhea Seehorn) azon kevesek közé tartozik, akik valamilyen genetikai rendellenesség miatt nem simulnak bele ebbe az új rendbe, és rajta keresztül látjuk, milyen érzés egy olyan közegben élni, ahol az emberek arca megmaradt, de a személyiségük mintha egy közös, külső logika szerint működne.

Hirdetés

Ennél több spoilert nem is akarunk leírni, már csak azért sem, mert nem a cselekmény a fontos ebben a sorozatban, hanem annak központi kérdése és végtelenül erős hangulati ábrázolása.

Szülőként pont az különösen fontos, ahogy az egyén problémáját megmutatja egy tökéletesnek tűnő társadalomban.

A Pluribus ugyanis sokszor ijesztően hasonlít arra az MI-környezetre, ahol az algoritmus mindig kedves, téged helyez a középpontba, mindig válaszol, meg akar felelni, mindig megoldja a problémát, de közben lassan kiszorítja az önálló gondolkodást, a frusztrációt, a hibázás és tanulás jogát.

A sorozat nem gyerekekről szól, mégis pontosan azokat a mechanizmusokat teszi láthatóvá, amelyekkel a gyerekek naponta találkoznak digitális rendszerekben.

A figyelem választás kérdése

A Pluribus lassú. Tudatosan az. Hosszú, csendes jelenetekkel, kevés cselekménnyel, sok megfigyeléssel dolgozik, szerencsére ebben a kiváló színészi munka is erős segítség. Ez a tempó ugyanakkor felnőtt nézőknek is kihívás lehet, kamaszok számára pedig kifejezetten megterhelő. Nem magyaráz túl semmit, nem kínál egyértelmű érzelmi kapaszkodókat, nem didaktikus, ez az író korábbi sorozataira sem volt jellemző.

Ezzel együtt is jó tudni előre: nem „háttérsorozatról” van szó, amit fél szemmel lehet követni. Viszont olyan minőségű alkotás, amelyet ritkán találhatunk a streamingipar gyártósora által szállított silány művek között.

Ha többet akarsz tudni, kövess minket Facebookon és Instagramon!

Hány éves kortól lehet nézni?

Korosztálybesorolása szerint 16 éven felülieknek ajánlott, nem az erőszak miatt (az szinte semmi nincs benne), hanem

a nyomasztó alaphelyzet, apokaliptikus hangulat,
az egzisztenciális szorongást keltő témák,
az identitásvesztés és kontrollvesztés ábrázolása,
valamint a depresszív hangulatú karakterek miatt.

Fiatalabb nézők számára ezek feldolgozatlanul maradhatnak, különösen szülői beszélgetés nélkül. Márpedig ez a sorozat nem válaszokat akar adni, csupán nagyon fontos morális, filozófiai problémát feszeget, amely egy családi beszélgetés keretében sok tanulságot hordozhat, ha megfelelően közelítjük meg a témát - főképp a finoman érezhető mesterséges intelligencia párhuzam kérdését, amely egyre inkább életünk minket is átformáló része.

Emberi üzenet a gépek hatalmának korában

A sorozat végén felirat is olvasható:

„This show was made by humans.”

— vagyis ezt a sorozatot emberek készítették. Ezt Gilligan kifejezetten állásfoglalásként tette oda, saját interjúiban is világossá tette, hogy ellenszenvet érez a jelenlegi mesterséges intelligencia-irányokkal szemben.

Szülőként sem nehéz rezonálni ezzel a félelemmel. A sorozat „kedves”, mindent tudó, mindig válaszoló világa könnyen rímel arra az élményre, amikor a gyerek egy olyan felületet használ, ami udvariasan segít, javasol, optimalizál, és közben észrevétlenül átveszi a döntések egy részét. Ettől a párhuzamtól a Pluribus nem lesz „mesterséges intelligencia-ellenes pamflet”, de áthatja a kérdés a valódi kapcsolatok és mesterséges tökéletesség ellentmondásossága.

Értékelés

A Pluribus lassú, elgondolkodtató sorozat, amely nem a történet sűrűségével, hanem a felvetett kérdések súlyával dolgozik. A konfliktusmentes, udvarias világ bemutatása mögött végig ott húzódik az a nyugtalanító érzés, hogy az ár az egyéni döntés és az önálló identitás elvesztése. Szülői szemmel ez nem szórakoztató kikapcsolódás, hanem tudatosan kényelmetlen élmény, amely akkor működik igazán, ha van tér és érettség a feldolgozására.

Ami működik

A sorozat erősen aktuális témát jár körül, mert az egyéni döntések feladását mutatja meg egy látszólag tökéletesen működő rendszer javára.
Erős rendezés, hatásos zenék és kiváló színészi játék, a szokásos Vince Gilligan minőség minden fronton.
Carol karaktere nem idealizált, nem mindig szerethető, mégis hiteles ellenpontja annak a világnak, ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik és reagál.
A sorozat nem magyaráz túl semmit, nem kínál kész válaszokat, hanem a nézőre bízza, hogy eldöntse, mit tart fontosabbnak a biztonság és a szabadság közül.

Ami zavaró lehet

A történet kifejezetten lassan halad, ami a gyors ritmushoz szokott fiatalabb nézők számára könnyen érdektelenségbe fordulhat.
Érzelmileg megterhelő történetről van szó, amely közös feldolgozás nélkül belső szorongást okozhat.
Kevés kapaszkodót ad azoknak, akik világos erkölcsi iránytűt vagy egyértelmű konfliktusokat keresnek.

Mit tehetünk szülőként?

Érdemes ezt a sorozatot nem egyedül nézni, hanem beszélgetések kiindulópontjaként kezelni.
Fontos rákérdezni arra, hogyan érezné magát a gyerek egy olyan világban, ahol minden gördülékenyen működik, de nincs valódi választási lehetőség. Hasznos lehet párhuzamot vonni a mindennapi digitális élményekkel, ahol algoritmusok segítenek, javasolnak és döntenek helyettünk.
Figyeljünk arra is, hogy a hangulat kire hogyan hat, mert nem minden gyerek számára befogadható ez a fajta csendes nyugtalanság. Ha a sorozat túl nehéznek bizonyul, nem kudarc félretenni, mert ez nem alapélmény, hanem gondolkodásra hívó történet.
Ha a téma érdekes számotokra, akkor érdemes hasonló műveket keresni: ilyen lehet a Devs, amely a determinizmus és a szabad akarat kérdését bontja ki hideg, matematikai logikával, és hasonlóan türelmet kér a nézőtől, mint a Pluribus. Jó irány a Fekete tükör (Black Mirror) válogatott epizódjainak keresése is, nem mindegyik való gyerekeknek, de több rész kifejezetten alkalmas arra, hogy a technológiai „kényelmet” és az emberi árát beszélgetésindítóként használjuk. Ha inkább társadalmi szinten érdekel a kérdés az ellenállás hiánya kapcsán, akkor a Hátrahagyottak (The Leftovers) lehet jó kiegészítés. Itt nincs kollektív tudat, nincs magyarázat, mégis ugyanaz történik: az emberek többsége alkalmazkodik egy globális helyzethez, normalizálja az abszurdot, miközben néhány szereplő képtelen elfogadni az „új rendet”. Ez a pszichológiai dinamika nagyon hasonló Carol helyzetéhez a Pluribus-ban. A sci-fi utópia világképéhez közel áll a Westworld is, amely az öntudatra ébredés és az előre megírt sors kérdését járja körül, még akkor is, ha később sokkal akcióközpontúbb irányba ment el.
Olvasnivalóként érdemes keresni a klasszikus, kamaszokkal is feldolgozható disztópiákat, például Az emlékek őre alapjául szolgáló történetet, ahol a konfliktusmentes társadalom ára szintén az érzelmek és az egyéni döntések eltűnése.

A Pluribus az AppleTV műsorán nézhető meg magyar felirattal, előfizetés kell hozzá.