Búcsúzik a Netflix egyik legsikeresebb sorozata, amely egyre sötétebb és félelmetesebb lett. Az Stranger Things 5. évad minden értelemben véve felnőtt, erre viszont szülőként jobban kell figyelni.

A Stranger Things indulásakor még fiatal gyerekek bringáztak végig az éjszakai utcákon, a történet lelke az volt, hogy egy csapat makacs, kíváncsi kölyök próbálja megakadályozni az apokalipszist rádiókkal és szerepjáték-figurákkal felfegyverkezve. Az 5. évadra a kép radikálisan megváltozik: a szereplők láthatóan a húszas éveikben járnak, de a világ körülöttük ugyanolyan szűk marad, a tónus sokkal sötétebb, sok szempontból félelmetesebb. Már csak azért is, mert a gyermeki ártatlanság végképp kiveszett az egészből, de mintha a karakterek erről nem vennének tudomást.
🧠 Miről is van szó pontosan?
Stranger Things: A Netflix 2016-ban indult ifjúsági sci-fi-horror sorozata, amely az 1980-as évek popkultúráját, kisvárosi hangulatát és gyerekcsapat-kalandjait keveri természetfeletti fenyegetéssel. A történet az indianai Hawkinsban játszódik, ahol titkos kísérletek, párhuzamos dimenzió (Upside Down) és egy különleges képességű lány, Eleven körül sűrűsödik a cselekmény. A sorozat egyszerre nosztalgikus tisztelgés Spielberg, Stephen King és a kor ikonikus filmjei előtt, valamint sötét, időnként kifejezetten félelmetes, erőszakos családi dráma.
A mostani felvonás négy, egymásba folyó epizóddal indít (további három érkezik karácsonyra, majd egy nagy finálé újévkor), lényegében egy ötórás akció-horrorfilmként:
A világ szűkebbé válása – kevesebb szülő, tanár, „hétköznapi” mellékszereplő – azt az érzetet kelti, hogy minden más mellékes már, csak a küldetés maradt: átjutni az Upside Downba, és egyszer s mindenkorra végezni Vecnával, a legnagyobb ellenséggel.
Vajon mennyire működik még a „gyerekek megmentik a világot” alaphelyzet, ha az egykori gyerekszínészek már rég fiatal felnőttek? A sorozat nem próbálja eltagadni, hogy a szereplők és a közönség is felnőttek,
inkább ráerősít arra, hogy ez már nem is igazán gyerekek, hanem hús-vér felnőttek harca a saját traumáikkal.
A történet eszköztára közben ismerős: csapdák, alagutak, rádiókkal babráló Dustin, rögtönzött haditerv minden lehetetlen helyzetre. A vizuális és filmes utalások ezúttal is sűrűek – Az ördögűzőtől a Reszkessetek, betörők! csapdahumorán át a Jurassic Park feszültségéig –, de a legfontosabb referencia már maga a Stranger Things: saját magát idézi, saját mitológiájára játszik rá, nagyvonalú, sokszor elnyújtva a jeleneteket.
Ez nézőként egyszerre jutalmazó és fárasztó élmény lehet. Ha valaki a sorozatért önmagáért tér vissza, hálás lesz ezért a nagyvonalúságért. Ha viszont egy tinédzser „csak” a látványért marad, könnyen elveszhet a folyamatos nosztalgia-önidézésben, miközben a horror és az érzelmi tét folyamatosan emelkedik.
Mert ne szépítsük: ez a sorozat már sokkal megterhelőbb és félelmetesebb, mint az első 2 évada volt, és az önismétlést sem tudja elkerülni már jó ideje. Vannak azonban olyan pontjai, ahol a karakterfejlődés legalább tetten érhető.
Fontos látni, hogy az 5. évad nem csak akció, és bár a legtöbb szereplő gyermeki önmagának kiteljesedése, a jellemfejlődés és az indentitáskeresés is megjelenik az eszköztárban, ami szülőként is jó beszélgetésindító lehet.
Nancy történetszála például arról szól, hogyan lép át azon a paternalista gesztuson, amikor egy idősebb férfi „édesem”-nek szólítva próbálja a munkáját parkolópályára tenni, miközben újságírói ambíciója és igazságérzete viszi előre. Akkor is, amikor a hétköznapi szexizmus és a nemi sztereotípiák akadályként jelennek meg, ez a jelenség pedig napjainkban is jelen van, hasznos lehet beszélgetni róla.
A legmeghatóbb vonal mégis Willé. Az a fiú, akit a legelső rész legelső rémálma óta a trauma és a kívülállóság érzése határozott meg, most az évad elején újra átéli ezt, majd lassan a történet középpontjába kerül. Will ugyanis titokban meleg, de szerencsére a sorozat nagyon óvatosan, érzékenyen közelít a témához, azt mutatja be, hogyan talál valaki szavakat saját másságára, félelmei közepette.
Szülőként itt lenne az a pont, ahol szinte kínálja magát a beszélgetés: mi az, hogy identitáskeresés, hogyan lehet a másságról, szorongásról, első szerelmekről, kínos pillanatokról otthon beszélni. Ehhez a sorozat ezúttal bizonyos értelemben méltó alapanyagot ad.
A Stranger Things eddig sem volt „szelíd”. A független szülői értékeléseket készítő Common Sense Media már eleve 14 éves kor felett ajánlotta a korábbi évadokat, külön kiemelve a sötét, félelmetes hangulatot, a gyakori erőszakot, vért, halált, erős nyelvezetet és időnként szexuális utalásokat.
Ami az 5. évadot illeti:
Másképp fogalmazva: már nem kérdéses, hogy a Stranger Things 5 nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek és nagyon érett tiniknek szól.
Szülőként persze nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy „ez az a sorozat, amit mindenki néz, akkor mehet”, mivel erős lehet a korosztályos nyomás is a gyereken, ha osztálytársai, baráti közössége nézi a sorozatot.
A Stranger Things ráadásul különösen csalóka: az elején gyerekek a főhősök, a retró hangulat, a játékok, a biciklik, az ártatlan baráti dinamika sokak számára gyerekkori kalandfilmeket idéz.
Csakhogy mire az 5. évadhoz érünk, a díszletek ugyan nosztalgikusak, de a tartalom már egészen más. A halál nem stilizált, hanem brutális, testileg és lelkileg egyaránt. A félelmetes jelenetek nem egy-két ijesztésre korlátozódnak, hanem tartós, szorongáskeltő atmoszférát hoznak létre. A gyerekekből felnőttek lettek, az ő felnőtté válásuk dilemmái pedig sokszor sötétebbek, mint amire egy 13–14 éves fel van készülve.
Szülőként ezért itt nem az a kérdés, „bírni fogja-e a gyerek”, hanem az, hogy akarunk-e ilyen típusú félelmet, brutalitást, egzisztenciális szorongást behozni az életébe épp most.
A Stranger Things 5. évada eddig méltó lezárás: filmszerű, látványos, dramaturgiailag kissé egyszerű, de összeszedett finálé, amely valóban korszakot zár le a nézők számára. Várjuk a további részeket, de a lényeget már fentebb is leírtuk: ez az évad azoknak való, akik már felnőttek a sorozattal, az új belépő gyerekek számára ez erősen terhelő lehet.