Szétszórtabbak, szorongóbbak, kezelhetetlenebbek? Egy magyar részvétellel készült, több mint négyszázezer gyerek adatait összegző kutatás több ponton megkérdőjelezi a generációk romlásának tényét.

A Képernyőidő ingyenes, de nem ingyen készül. Segítsd munkánkat egy tetszőleges adománnyal, hogy minél több tartalom születhessen.
A tárgy mezőbe írd be, hogy adomány. Köszönjük segítséged, igyekszünk megszolgálni.
A „mai gyerekekkel” kapcsolatos mondatokban könnyen összecsúszik két különböző kérdés.
Az első kérdésre sajnos általánosságban sosem lesz válasz, esetenként egyéni vizsgálatok és szakértői segítség is szükséges lehet. A másodikhoz már olyan adatok kellenek, amelyek a korábbi gyerekek nehézségeit is vizsgálták. Különben a mostani, közelről látott problémákat a saját gyerekkorunk emlékeivel hasonlítjuk össze.
Erre a nagyobb kérdésre keresett választ Vekety Boglárka, az ELTE és Takács K. Zsófia, az Edinburgh-i Egyetem kutatója, valamint négy szerzőtársuk. A nemzetközi csapat 175 kutatást gyűjtött össze, amelyekben összesen közel 420 ezer, 1–18 éves gyerek és fiatal szerepelt 44 országból.
És már jön is a meglepőnek tűnő fő eredmény: a gyerekek érzelmi és viselkedési problémáinak összesített, átlagos szintje nem mutatott kimutatható változást a vizsgált közel negyven évben.
Ez külön-külön a szülői, a pedagógusi és az önbeszámolókon alapuló fő elemzésekben is így volt. Az évszámokat azonban érdemes rögtön mellétenni: 1981–2019. A most megjelent kutatás történeti összehasonlítás. A Covid idején és az azt követően gyűjtött adatokat kihagyták, mert ezekből túl kevés alkalmas vizsgálat állt rendelkezésre.
A kutatók olyan korábbi felméréseket kerestek, amelyek ugyanannak a régóta használt kérdőívcsaládnak a változataival dolgoztak. Ezekben a szülők, a pedagógusok vagy maguk a fiatalok értékelték, mennyire jellemzők bizonyos nehézségek:
Az egyes válaszokból pontszámok állnak össze, ahol a magasabb érték több vagy erősebben jelentkező problémát jelez. A kutatók ezek átlagát vetették össze az adatfelvétel időpontjával, arra keresve a választ, hogy vajon a később megvizsgált gyerekcsoportok rendszeresen magasabb pontszámot kaptak-e, mint a korábbiak? A különböző kérdőívváltozatok eredményeit közös skálára számították át.
Ez a módszer a hétköznapokban is értelmezhető különbséget tesz láthatóvá. Egy gyerek szorongása akkor is megjelenhet a válaszokban, ha soha nem járt pszichológusnál, és nincs diagnózisa. A vizsgálat az általános népességből vett mintákra épült, a kérdőíves pontszámok pedig a diagnosztikus küszöb alatti nehézségeket is érzékelik.
A diagnózisok gyakorisága és a tünetek átlagos szintje két külön mutató. Az eredményből ezért nem következik, hogy ugyanannyi gyereknek volt diagnosztizálható mentális zavara minden évtizedben. Azt sem jelenti, hogy a kutatók ugyanazt a négyszázezer gyereket követték negyven éven keresztül: különböző időpontokban vizsgált csoportokat hasonlítottak össze.
Egy összpontszám sokféle nehézséget sűrít egyetlen számba. Ha valamelyik probléma ritkul, egy másik pedig erősödik, az átlag alig mozdulhat, de ettől a gyerekek tapasztalatai még változhatnak. A szerzők ezért az eredményeket problématípusonként, életkor, nem, földrajzi térség és a kérdőívet kitöltő személy szerint is megvizsgálták.
Az életkori csoportokat a minták átlagéletkora alapján alakították ki: 1–6, 7–14 és 15–18 éves kategóriákkal dolgoztak.
És itt még érdekesebb kép lett látható: az 1981 és 2019 között végzett felmérések eredményeit tekintve több területen még javulásra utaló eredményeket is kaptak. A 7–14 éves korcsoportban például a későbbi felmérések szülői válaszai alapján átlagosan kevésbé volt jellemző az agresszív és szabályszegő viselkedés. Az agressziónál a fiatalok saját beszámolói is ebbe az irányba mutattak.
Néhány lelki nehézségnél is kedvezőbb képet adtak a későbbi felmérések. A 7–14 éves fiúk és lányok külön vizsgált csoportjaiban a szülők válaszai összességében kevesebb szorongással, visszahúzódással és testi panasszal kapcsolatos problémát jeleztek. Ezeket együtt értékelték, így ebből még nem következik, hogy mindegyik panasz külön-külön is enyhült.
A javulás bizonyítékai ugyanakkor több esetben bizonytalannak bizonyultak. A kérdőívek az évtizedek során változtak, ezért a kutatók ellenőrizték, hogy a legrégebbi változattal készült felmérések nélkül is ugyanarra jutnak-e. Több eredménynél a megmaradó adatok már nem támasztották alá elég egyértelműen a javulást. Ez felveti, hogy a kedvező különbséghez részben a kérdőívek változása is hozzájárulhatott, de még így sem az lett az eredmény, hogy bezzeg régen milyen jó volt minden és most milyen rossz, ahogy ezt általában hallani szoktunk szakemberektől.
A kutatás nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy nemzedékről nemzedékre egyre több baj lenne a gyerekekkel. Bizonyos viselkedési nehézségek még enyhülhettek is. Ettől azonban a gyerekek életének más részei nehezebbé válhattak. Az európai kamaszok például a későbbi felmérésekben több társas problémáról számoltak be, és a kedvező összesített eredmény mellett egyes csoportoknak több gondjuk is lehetett egy-egy területen.
Itt csak arról van szó, hogy nincs olyan adat, amely az általános romlást egyértelműen kimutathatóvá tenné.
Az európai kamaszok társas kapcsolataikról kedvezőtlenebb képet adtak a későbbi felmérésekben, mint a korábbi évtizedek hasonló korú fiataljai. A 15–18 évesek válaszaiban erősebben jelentkeztek az olyan nehézségek, mint a magányosság, a csúfolódás vagy az, hogy nehezen jönnek ki másokkal. Ezeket együtt értékelte a kérdőív, és az összesített válaszok alapján a társas boldogulás problémásabb területnek tűnt a később megkérdezett kamaszok életében.
A kamaszfiúk közérzetében is megjelent egy kedvezőtlen változás. A későbbi felmérésekben átlagosan több testi panaszt jeleztek, például fejfájást, hasfájást és más testi kellemetlenségeket. A kérdőív ismert orvosi magyarázat nélkül jelentkező tünetekre is rákérdezett. A szülők válaszaiban is a kamaszok szorongásos és depresszív tüneteinek erősödése látszott. A későbbi felmérésekben az aggódással és lehangoltsággal kapcsolatos nehézségeket összességében jellemzőbbnek írták le gyerekükre, de ez a változás bizonytalanabb eredménynek számít, mert nagymértékben függött két felméréstől. Ezek elhagyásával a többi adat már kevés volt ahhoz, hogy a rosszabbodást egyértelműen igazolja.
Ezek a részletek segítenek megérteni, hogyan fér össze a gyerekek bizonyos viselkedési problémáinak enyhülése a kamaszok rosszabb közérzetével. A verekedés, a szabályszegés, a magány és a szorongás különböző irányba változhat. Szülőként ezért a gyerek viselkedése mellett arra is fontos figyelni, hogyan érzi magát a társai között, mi nyomasztja, és milyen panaszok nehezítik a napjait. Egy csendes, kevés konfliktust okozó kamasznak is lehet szüksége segítségre.
A figyelmi problémáknál különösen nagy eltérés volt a szülők és a pedagógusok beszámolói között. A szülők a későbbi évtizedekben átlagosan több figyelmi nehézséget jeleztek a gyereküknél, a tanári értékelésekben viszont a 7–14 éves fiúk figyelmi problémái enyhültek az idővel. Ezek különböző gyerekcsoportokról készült felmérések eredményei, így az eltérés értelmezéséhez a vizsgálatok körülményeit is meg kellett nézni.
Az ellenőrzés során kiderült, hogy a szülői kérdőív figyelemre vonatkozó része a későbbi kutatásokban kevésbé megbízhatóan működött. Az ide tartozó kérdésekre adott válaszok egyre kevésbé álltak össze egységes képpé. Ráadásul éppen a bizonytalanabbul mérő felmérések jeleztek több figyelmi problémát, és ez felveti, hogy a látszólagos rosszabbodáshoz maga a mérés is hozzájárulhatott.
A tanári beszámolók összehasonlítását más körülmény nehezítette. A régebbi vizsgálatok inkább Európából, az újabbak inkább az amerikai kontinensről származtak. Így az évtizedek mellett az iskolai és társadalmi környezet is változott, a kedvezőbb eredményben ezek a különbségek is szerepet játszhattak.
A figyelem változását ezért a szerzők nyitott kérdésnek tekintik. Megválaszolásához olyan felmérésekre lenne szükség, amelyek különböző időpontokban is ugyanolyan megbízhatóan mérnek, és összehasonlítható gyerekcsoportokat vizsgálnak. Ebben a kutatásban a szülői beszámolók aggasztóbbá váltak az évtizedek során, de egyelőre bizonytalan, hogy ebből mennyi tükrözi a gyerekek figyelmének tényleges változását, mert ugye az jól ismert jelenség, hogy az aggódó szülő hajlamosabb sokkal tragikusabban értékelni a helyzetet, mint amennyire az objektíven ténylegesen mérhető.
A figyelmi nehézségekről sok szülőnek rögtön a telefonozás és a közösségi média jut eszébe. A képernyők szerepe azonban külön vizsgálatot igényel, mert ez az elemzés a gyerekek tüneteinek változását követte, a digitális szokásaikat nem kapcsolta hozzá az eredményekhez. Abból, hogy a problémák összesített szintje közel negyven év alatt változatlan maradt, még kevés derül ki arról, hogyan hatott rájuk egy-egy technológia.
A szerzők az agressziónál külön meg is neveznek egy hiányzó területet. A kérdőívek elsősorban a személyesen megjelenő viselkedéseket, például a verekedést és a veszekedést mérik. Az online zaklatás kimaradt innen, pedig ez nagyon fontos és kritikus pont lenne. A digitális térben átélt bántások megismeréséhez ezért olyan felmérések is szükségesek, amelyek kifejezetten ezekre a tapasztalatokra kérdeznek rá.
Az eredmények értelmezésénél az időhatár is fontos pont. Bár a tanulmány 2026-ban jelent meg, a feldolgozott adatok 2019-ig követik a gyerekek helyzetét. A Covid-járvány alatti és utáni időszakból túl kevés megfelelő felmérés állt rendelkezésre, ezért ezeket kihagyták az elemzésből. Sok szakember szerint pont a 2020 óta velünk élő folyamatok aggasztóak igazán, a Covid-generáció több fronton is komoly kihívásokkal és fejlődési nehézségekkel küzd, sajnos ezekre nem ad érdemi választ ez a tanulmány.
A közel negyven év adataiban változatlan összesített problémaszint mellett az utóbbi években bizonyos nehézségek azért gyorsan erősödhettek, főleg a bezártság és a digitalizáció erősödésével. Ennek megértéséhez kellene a járvány időszakát is átfogó felmérés is.
Alina Cosma és munkatársai például már szolgáltatnak ehhez vizsgálható számokat. A nemzetközi egészségvizsgálatban 35 ország és régió közel 793 ezer diákjának válaszait elemezték. A 2010-es, 2014-es, 2018-as és 2022-es felmérésekben 11, 13 és 15 éves fiatalokat kérdeztek arról, milyen gyakran voltak lehangoltak, ingerlékenyek vagy idegesek, mennyire okozott gondot az elalvás, illetve milyen gyakran fájt a fejük, a hasuk, a hátuk, vagy szédültek.
Ezek a kérdések a gyerekek hétköznapi közérzetét tették láthatóvá. A gyakoribb panaszokat jelző válaszokból az derült ki, hogy az adott nehézségek sűrűbben tértek vissza az életükben. A lelki panaszok már 2010 és 2018 között gyakoribbá váltak a fiúknál és a lányoknál is, a lányok körében erőteljesebben. Ez fontos részlet az ELTE-s elemzés mellett. A serdülők néhány konkrét panaszának növekedése már a járvány előtt is megfért a teljes gyerekkor sokféle érzelmi és viselkedési problémájából számított, hosszú távon változatlan átlaggal.
A 2022-es eredmény azután a korábbi romlásból várhatónál is kedvezőtlenebb lett. A kutatók kiszámították, hová jutnának a panaszok, ha a 2010 és 2018 között látott ütem folytatódna. A fiatalok tényleges válaszai ennél gyakoribb lelki nehézségeket jeleztek. A testi panaszok szintén gyakoribbá váltak 2018 és 2022 között, és mindkét területen a lányoknál volt nagyobb a változás. Magyarországon is mérték a válaszokat, a korábbi tendencia alapján vártnál több lelki panaszt jeleztek a fiatal fiúk és a lányok nálunk is.
A rosszabbodás a családokat is eltérően érintette. Az idősebb serdülők több panaszról számoltak be, és több összehasonlításban tovább nőtt a különbség köztük és a 11 évesek között. Az egyszülős háztartásokban élő fiatalok panaszai is nagyobb mértékben gyarapodtak, mint a két szülővel élőké.
A szerzők lehetséges magyarázatként nevezték meg a baráti találkozások elmaradását, a távoktatás nehézségeit és a családokat érő stresszt.
Így a két kutatás más léptékben segít megérteni a gyerekek helyzetét.
A helyzet az, hogy nehéz biztos kapaszkodót találni ezekben az eredményekben. A több évtizedet átfogó elemzésben változatlan maradt a gyerekek problémáinak összesített szintje, miközben bizonyos kamaszkori nehézségek erősödtek. Otthon pedig azt kellene eldöntenünk, hogy a gyerekünk rosszkedve, visszahúzódása vagy szétszórtsága mennyire ad okot aggodalomra.
Előfordulhat, hogy a félelmünk nagyobb, mint a gyerek tényleges nehézsége. A tanulmány szerzői is felvetik, hogy a mentális egészségről szerzett ismeretek érzékenyebbé tehetnek bennünket a tünetekre. Ez segítheti a problémák korai felismerését, de azzal is járhat, hogy egy enyhébb, átmeneti nehézségnek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a szülő természetes aggodalma nem érdemel figyelmet, vagy ne lenne érthető. Ha vannak félelmeink, járjunk utána. Ehhez a gyerekünk megfigyelése és meghallgatása adhat személyes kapaszkodót. Mi változott nála? Mióta tart? Ő hogyan éli meg? Mennyire nehezíti meg a napjait? Ezekből már kiderülhet, hogy megnyugtatásra, közösen megoldható helyzetre vagy szakmai segítségre van szükség.
Ebben segít az amerikai Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet, a NIMH szülőknek készült útmutatója, amely az amerikai állami egészségügyi kutatóhálózat része. Azért használjuk kiegészítő forrásként, mert közérthető szempontokat ad ahhoz a döntéshez, amelyet a nagy kutatások átlagai nyitva hagynak: mikor érdemes segítséget kérni a saját gyerekünknek?