Az óriási társasjáték-kínálatban nehéz eligazodni. A dobozok már önmagukban versenyeznek a figyelmünkért, aztán jönnek a különféle díjlogók és pecsétek, amelyek egy kevésbé rutinos vásárlónak elsőre alig mondanak valamit. Pedig ez is nagy segítség lehet.

A Képernyőidő ingyenes, de nem ingyen készül. Segítsd munkánkat egy tetszőleges adománnyal, hogy minél több tartalom születhessen.
A tárgy mezőbe írd be, hogy adomány. Köszönjük segítséged, igyekszünk megszolgálni.
A modern európai társasjáték-kultúra egyik fontos fordulata az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején következett be, különösen Nyugat-Németországban. A széles közönség számára addig elsősorban a Ki nevet a végén?, a Monopoly, a klasszikus kártyajátékok és az olyan absztrakt - vagyis konkrét történet és világ nélkül működő - stratégiai játékok jelentették a társasjátékozást, mint a sakk, a malom vagy a go.
Ezekben a játékokban egyre nagyobb szerepet kaptak a játékos döntései, a tervezés, az erőforrások kezelése és az egymásra reagáló stratégiák.
A szerencse természetesen nem tűnt el, de sok játék már jóval több beleszólást adott abba, hogyan alakul a végeredmény. Gyakoribbá vált az is, hogy senki sem esett ki idő előtt, így mindenki az utolsó körig játékban maradhatott. Ezekből a sajátosságokból nőtt ki később az a stílus, amelyet német típusú társasjátékként, majd eurogame-ként kezdtek emlegetni.
A változás a játékok szerzőinek helyzetén is meglátszott. 1988-ban tizenhárom német játéktervező írta alá az úgynevezett „söralátét-kiáltványt”: vállalták, hogy nem adják játékukat olyan kiadónak, amely nem tünteti fel a szerző nevét a doboz elején. Ma teljesen természetesnek vesszük, hogy egy társasjátéknak ugyanúgy van szerzője, mint egy könyvnek, akkoriban azonban ez még korántsem volt magától értetődő.
A társasjáték-tervezés és -kiadás presztízsének növekedésével egyre többen próbáltak saját játékot készíteni, a kiadók kínálata pedig fokozatosan bővült. A nyolcvanas években már kialakult az a társasjátékos közeg, amelyből később a modern európai társasok egyik legerősebb irányzata kinőtt, a kilencvenes évekre pedig nemzetközi sikerek is születtek.
A nagy áttörést az 1990-es évek közepén a Catan telepesei hozta. Klaus Teuber 1995-ben megjelent játékában még mindig komoly szerepet kap a szerencse, hiszen a nyersanyagtermelést dobókocka irányítja, közben viszont tervezni, építkezni és kereskedni is kell. Teuber ekkor még fogtechnikusként dolgozott, és munka mellett tervezett játékokat; a Catan világsikere után vált a játéktervezés az életének központi részévé.
Néhány évvel később a Carcassonne mutatta meg, hogy néhány egyszerű szabályból is lehet komoly döntéseket és újrajátszhatóságot építeni. A játékosok közösen rakják le a tájat alkotó lapkákat, közben mindenki a saját útjait, városait és területeit próbálja minél jobban kihasználni. A Carcassonne 2001-ben jelent meg a Spiel des Jahres díjazottjai között, és a Catannal együtt a modern társasjátékok egyik legismertebb belépőjátékává vált.
A sikerek után egyre több olyan ember találkozott társasjátékokkal, aki tudta, hogy a Monopoly és a Ki nevet a végén? világán túl is van élet, de azt már kevésbé, hogyan válasszon a gyorsan növekvő kínálatból. Ebben sokáig a barátok és ismerősök ajánlása jelentette a legfontosabb kapaszkodót, de a szakma ennél objektívebb kapaszkodókra is számíthatott idővel.
A társasjátékos kínálat növekedésével együtt fejlődött a játékokról szóló kritika és újságírás is. Egy jó teszt vagy ismertető rengeteget segíthet, ha tudjuk, mit keresünk, de több száz vagy akár több ezer cím mellett nyilván nem lehet minden érdekes játékról részletes kritikákat végigolvasni.
Erre kínálnak egyfajta gyors szűrőt a társasjátékos díjak. Ezek általában az adott év kiemelkedőnek tartott játékait emelik ki, bár a pontos szempontrendszer díjanként eltér. Az egyik legismertebb ilyen elismerés, a német Spiel des Jahres első díját 1979-ben adták át, Franciaországban pedig később megszületett az As d’Or, vagyis az „Arany Ász” is.
A díjak működése sem egyforma. Vannak olyanok, amelyeknél egy szakmai zsűri dönt, vannak közönségdíjak, és léteznek hibrid rendszerek is. Utóbbiaknál előfordulhat, hogy a közönség választja ki a szűkebb mezőnyt, amelyből aztán a zsűri dönt, vagy éppen a zsűri állítja össze azt a listát, amelyről a játékosok szavazhatnak. A JEM magyar díja például kifejezetten kétlépcsős, közönségszavazásból és zsűrizésből álló rendszert használ.
Magyar vásárlóként a hazai díjakat is érdemes figyelni. Egyszerű oka van: a nemzetközi mezőny és a magyarul megjelenő kínálat nem teljesen ugyanaz. Sok külföldi játékból nem készül magyar kiadás, közben nálunk olyan címek is nagy figyelmet kaphatnak, amelyek egy külföldi díj látóköréből kimaradtak.
Érdemes tehát megállni egy pillanatra, amikor valamilyen díj logóját látjuk egy társasjáték dobozán. Nem garancia arra, hogy az adott játék a mi családunkban is működni fog, de sokat elárulhat arról, kiknek készült, mennyire könnyű beletanulni, és milyen mezőnyből emelték ki. Ha tudjuk, melyik pecsét mit jelent, a doboz elején lévő apró jelzés valóban segíthet abban, hogy kevesebb mellényúlással találjuk meg a következő családi kedvencet.